Úgy tűik, hogy a notórius Borgia család nevével manapság nem létezik olyan, amit ne lehetne sikeresen eladni a piacon. A téma reneszánszát szokatlan módon egy videojáték-sorozat, az Assassin’s Creed hozta el, a franchise átütő sikere óta pedig sorra jelennek meg a 15. század Vatikánjában játszódó regények, filmek és televíziós adaptációk. Utóbbi különösen termékeny talaj a feldolgozás szempontjából, a sorozatos forma tökéletesen illik a történelem eme szappanoperába illő korszakához. Mivel az HBO úttörő tevékenysége óta elhárult az akadály a magasabb költségvetésű szériák gyártásának útjából, csak idő kérdése volt, hogy az újjászületett televízió és az itáliai reneszánsz mikor találnak egymásra. Persze nem akármire kíváncsi a szórakozásra vágyó nagyérdemű sem, leginkább a kirívó részletek ragadják meg a képzeletét. Nincs is ezzel komolyabb baj, a történelem leginkább sorsfordító pillanatai napjainkban is visszhangoznak, a rájuk való emlékezés pedig mindenkit nagyobb önvizsgálatra késztet. A Borgia család megismerése ehhez nyújthat tökéletes apropót.
Azt el kell ismerni, hogy a poszterek mennyeiek
Csakhogy ezúttal egyedülálló módon nem egy, hanem rögtön két feldolgozás is készült, ráadásul az alkotók mindkét esetben televíziós sorozat formájában nyúltak a témához. A nálunk is elérhető, Borgias címre hallgató változatot Neil Jordan jegyzi és a Showtime nevű amerikai fizetős kábeltévé számára készült. A másik, ezúttal szimplán Borgia címet viselő szériát viszont az Oz egykori kreátora, Tom Fontana készítette európai pénzekből és egyelőre csak európai csatornákon volt látható. Mindkettő hatalmas büdzsével (előbbi 35, utóbbi 45 millió dollárból) és szigorúan angol nyelven forgott, de amíg Simon-ék Magyarországra hozták a produkciójukat, addig Fontana a prágai Barrandov stúdióban vette fel a saját változatát. Mivel az előbbiről a hazai sajtó kiemelten tudósított, érdemesebb lenne inkább áttérni az utóbbi bemutatására, mert erről magyar nyelven még nem született egyetlen írás sem. Pedig kivitelezés tekintetében ez is kifogástalan darab, a nálunk készült változat mellett is maximálisan megállja a helyét. A produkció igazán gazdag kiállítású, a fényképezés magasan a tévés sztenderdek felett van, a trükkök sem túl hivalkodók, a cinquecento Vatikánjának illúzióját pedig itt is tökéletesen sikerült megteremteni. További hasonlóság, hogy ebben a változatban is a Borgia család tagjainak szemén keresztül láthatjuk az eseményeket, a nézői azonosulás is velük történik, ami a viselt dolgaik ismeretében nem egy morális problémát vet fel. Működhet-e egy olyan sorozat, ahol a főszereplők antagonisztikus jegyekkel bírnak? Lehet-e sikeres egy olyan produkció, ahol a főhősök egyben a rosszfiúk is? A két sorozat példájából látszik, hogy a válasz igen, sőt, ha egyéb kosztümös szériákat (Deadwood, Róma) vizsgálunk, megállapíthatjuk, hogy ez az ellentmondás egyszersmind a siker záloga is. A Simon-féle Borgias esetében ez leginkább a Showtime profiljába illik, a csatorna ugyanis előszeretettel tesz meg antihősöket a saját gyártású sorozatainak (Dexter) főszereplőivé. A Fontana-féle Borgia viszont ennél kicsit problémásabb eset. Az európai televíziós piacra merész vállalkozás ilyen jellegű sorozatot gyártani, az egyes csatornák ritkán kockáztatnak az itt felmerülőkhöz hasonlóan merész témák bevetésével. Persze mint minden esetben, ezúttal is a nézőszámok döntenek, amikben meglepő módon a Borgia sem szűkölködött. A nyugat-európai nézőket ezek szerint nem zavarták holmi erkölcsi dilemmák.
Pedig itt nem is csupán arcpirításról van szó, hanem tömény sokkolásról. Rögtön a pilotban kapunk egy házastársi agyonverést, kis meztelenkedést a Vatikán udvarán, egy füllemetszést, egy ujjlevágást és némi paráználkodást egy apácával. A korszak erénybe csomagolt züllöttsége még a Simon-féle változatban láthatónál is nyíltabban ábrázolódik, Fontana sorozata még inkább bővelkedik a kendőzetlen erotikában és az explicit erőszakban. Sajnos néha az alkotók túl is lőnek a célon, a sokkolónak szánt elemek elvtelen halmozása helyenként csupán öncélú és üres polgárpukkasztásnak hat. Ráadásul 6 évvel az HBO-s Róma után már a legkevésbé edzett nézőt sem lehet igazán meglepni, mostanra mindenki hozzászokott a felkavaró részletekhez és a hajmeresztő fordulatokhoz. Abból, hogy mindezt ilyen előre kimérten és percre pontosan adagolják, csak az látszik, hogy mennyire alábecsülik a nézőt. Az ösztöneire apellálnak, amikor inkább az értelmére kellene. Nem segít a befogadás során az sem, hogy a szereplőválogatás során szemmel láthatóan olyan arcvonásokkal rendelkező színészeket kerestek, akikről el lehet hinni, hogy egy reneszánsz portréról ugrottak le. Biztosan mindenki gyönyörködött már ilyen arisztokratákról készült arcképekben, de kétlem, hogy bárki igazán rokonszenvesnek találta volna őket. Ezek az arcok - különösen a fiatalokat játszó színészeké – alig hangsúlyosabbak a díszleteknél, a stáb egy része olyan, mintha egyenesen a milánói divathétről került volna ide. Gondolom ezt a hitelesség kedvéért van így, de általában csak kifutókon látni ilyen előkelően idomtalan figurákat. Fontos kivétel a VI. Sándor pápa szerepében látható karizmatikus John Doman, de a család egyéb tagjait játszó színészek sajnos egytől-egyig válogatott antitalentumok. Pedig fontos lenne, hogy mindenki nagyon a helyén legyen, a néző már a szereplők tetteihez is ambivalensen viszonyul, de ha ezek ráadásul ellenszenves figurákhoz kötődnek, akkor oda az egyébként is csekély bizalom. Ennek megfelelően a Borgia már a kezdeteknél elvérzik, nem derül ugyanis ki, hogy a sűrű események közepette miért kellene rokonszenveznünk ezekkel az emberekkel. Nem körvonalazódik továbbá az sem, hogy mit gondolnak az alkotók az adott korszakról, a vallásról vagy ne adj’ isten a címszereplő családról. Szóval ezúttal sem akarták kibogozni a gordiuszi csomót. Csupán megszentségteleníteni tudták.
Mindent összegezve nem ártott volna egy erősebb koncepció és egy humánusabb hozzáállás az alkotók részéről. Persze ez a sorozat is meg fogja találni a maga közönségét, de azoknak, akik mindezt kicsit kevésbé aljas kivitelezésben szeretnék látni, inkább a Simon-féle változatot ajánlom. A Borgias alkotóit sem éppen a szentlélek vezérelte, de ők legalább nem zárták ki a képletből a néző érzéseit, és végső soron az értelmét sem. Mindazonáltal ez nem változtat azon a tényen, hogy 10 év múlva már egyik sorozatra sem fogunk emlékezni. Kár értük.
