Déjà vu. Ez a legjobb kifejezés, amivel Lee Jeong-ho Bestseller című 2010-es filmjét jellemezni tudnám. Igazi, hamisítatlan és állandó déjà vu élmény volt az a 117 perc, amit a film nézése közben átéltem. Ez a tény akár meg is mérgezhette volna azt a közel két órát, ha nem valami olyasmire emlékeztetne a film, amit bárhol és bármikor ellenkezés nélkül lelkesen fogadok. Márpedig az alkotói válságos/tudathasadásos alkotások ilyennek számítanak. Éppen ezért elöljáróban leszögezném, hogy ez esetben elnézőbb vagyok azoknál a nézőknél, akik minden bokorban plágiumot simatolnak és kötelességüknek tartják az ezzel élőket üldözni.
A Bestseller ugyanis lop. De hála Istennek nem akárkiktől! Konkrétan két ihletforrásról érdemes megemlékezni, mégpedig Stephen King írói munkásságáról és Kim Ji-woon 2003-as nagysikerű Két nővér című filmjéről. Aki már olvasott Kingtől, az tudhatja, hogy az író munkáiban gyakran előfordul az alkotói válságban szenvedő, vidéki magányba vonuló iró figurája (Pl.: Ragyogás, Tortúra, A titkos ablak). A mester példáját követve Lee Jeong-ho filmjében is egy ilyen író(nő) a főszereplő. Ez persze még nem lenne elég ahhoz, hogy egy tőről eredeztessem a Bestsellert King munkáival, de egyéb körülmények, mint például a megegyező motívumok (főhős őrülete, önálló életet élő helyszín), valamint a film műfaja (thriller) mindezt elkerülhetetlenné teszik. Ennél kicsit kirívóbb a Két nővérrel húzható párhuzam. Aki látta Kim Ji-woon remekművét, az tudja, hogy a film két helyen szolgál meglepetéssel. Anélkül, hogy ezeket részletezném (nem szeretném lelőni a poént), megállapíthatom, hogy ez a két fordulat lényegében egymással feleselt, egyik a másikra adott választ, együtt pedig egy logikus ok-okozati rendszert alkottak. Az első fordulat egy szereplő létét kérdőjelezte meg, a második pedig azt a (lelki) folyamatot leplezte le, amelynek során az ő „újjáélesztésére” sor került. A Két nővér esetében a bűntudat volt a kulcsszó, ami megmagyarázta és elindította ezt a folyamatot. A gondolatmenet logikus volt, csupán az okozhatott zavart első nézésre, hogy az események nem időrendi sorrendben követték egymást, így az egésznek volt egyfajta kirakós-jellege. A Bestseller alkotói ez utóbbiról ugyan lemondtak, viszont egy az egyben megismételték a Két nővér első nagy meglepetést jelentő fordulatát. Csakhogy ők nem úgy folytatták a gondolatmenetet, ahogyan a nagy előd tette. A logikusan következő őrület helyett inkább egy bűnügy felderítésére futtatták ki a történetet, ezzel lényegében teljesen ellentmondva a film első felének. Így a film teljes nonszenszbe süllyed, de szerencsére még így is kellően karakteres marad ahhoz, hogy a játékidő végéig fenntartsa a figyelmet. A fényképezés profi, a hangeffektek működnek és a zagyva sztori ellenére is megvan a filmben az a feszültség, ami a koreai thrillereket jellemzi.
A film legnagyobb erénye viszont az, ahogyan a plágium kérdését kezeli. Egy ponton elhangzik egy párbeszéd a lopással vádolt írónő és az ügynöke között. A beszélgetés tanulsága szerint minden nagy szerző mások munkáiból merít ihletet, tehát nem lehet senkit sem elítélni. Ezzel a kis önreflektív gesztussal a film alkotói lényegében támadhatatlanná tették a művüket. Kis szerencsével legközelebb tényleg valami eredetivel állnak elő.
