Az ezredfordulóra egyértelművé vált, hogy az indiai filmek csak a lehető legkorszerűbb szórakoztatási formák bevetésével tudják megtartani a közönségüket. Ennek nyomán Bollywoodban is megjelentek a világszinten is fejlettnek tekinthető optikák, elszaporodtak a kézikamerás felvételek és a helyszínen felvett hasznos hang is felhasználhatóvá vált az utómunkálatok során. Ezzel párhuzamosan nemzetközi szinten is jelentős változások zajlottak le a filmtechnika világában. Egyre gyakrabban lehetett találkozni azokkal a drága vizuális effektekkel, amelyek a 90-es években még szinte kizárólag csak a hollywoodi filmeket díszítették. Az új évezredre ugyanis a futószalagon történő gyártás következtében annyira lecsökkentek a speciális effektusok költségei, hogy a világ bármely pontján előállíthatóvá váltak.
A kezdeti ellenszenv ellenére sokan látták meg a CGI (computer-generated imagery) használatában a nemzeti filmgyártások túlélési lehetőségét és az évtized elejétől világszerte egyre több speciális effektusokra specializálódott cég nyitotta meg a kapuit. A folyamat egyik éllovasává az 1998 után iparstátuszt elnyerő indiai filmgyártás vált, élvezve azt az előnyt a többiekkel szemben, hogy náluk sokkal több hazai filmes fog előállni az igényeivel, mint külföldi. Ahogyan az várható volt, sokan éltek a megnyíló lehetőséggel, de ez annyira hirtelen és egy időben zajlott le, hogy nehéz lenne megállapítani, hogy melyik film számít a legfontosabb úttörőnek a speciális effektusok alkalmazása terén. Sokan a Krrish-t tartják vízválasztónak, de muszáj felhívni a figyelmüket arra, hogy már Rakesh Roshan filmje előtt két évvel, a 2004-es Main hoon na-ban is találkozhattak a nézők olyan megoldásokkal, amelyek nyugati szinten is megállják a helyüket. Persze ezt megelőzően is használtak számítógépes effektusokat bollywoodi filmben, de korántsem ilyen mennyiségben. Az új eszközök bevetése ugyanakkor gyökeres változásokat igényelt a készítés során, valamint a hozzáállás terén. A speciális effektusok megjelenése sokkal szigorúbb összhangot követelt meg a munkálatok egyes fázisai (pre-produkciós, produkciós és poszt-produkciós) között, ezáltal sürgetve a korábbi, meglehetősen zavaros gyártási struktúra átláthatóvá tételét. Emellett a filmesek azt sem engedhették meg maguknak, hogy ne véglegesítsék már az előkészületek során azoknak a jeleneteknek a tervét, amelyek költséges látványelemeket tartalmaznak. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha a vágószobában döntenek úgy, hogy a Don ejtőernyős jelenetét vagy a Love story 2050 felhőkarcolók között játszódó üldözéseit ki kell vágni a végleges filmből. Az ilyen szélsőségek elkerülése minden filmes stáb jól belátott érdekévé vált.
Meglepő módon az indiai filmesek gördülékenyen vették az akadályokat és ma már kellő rutinnal hívják elő számítógépek segítségével a lehetőségeiket meg nem haladó látványelemeket. Ahogyan az várható volt, a digitális fényelés lett az az eljárás, amiben Bollywood megtalálta önmagát. A színek tetszés szerinti manipulálása – mint stilizációs megoldás – alkalmasnak bizonyult az egzotikus helyszínek és a tarka szárik bűvöletében élő közönség figyelmének vezetésére. Ma már szinte minden magára valamit adó filmes használja ezt a megoldást, megkönnyítve a saját és operatőre dolgát. Mindemellett már a kezdetekkor megjelentek azok a divatosnak számító (és néha nagyon praktikus) eljárások is, amelyek nyugaton már lassacskán egy évtizede bűvölték el nézők millióit. A speciális effektusok olcsóbbá válásának következményeként többé Bollywoodban sem számított akadálynak a tömeganimáció (Jodhaa Akbar) vagy a bullet-time (Main hoon na) felhasználása. Az elmúlt időszakból valamiért mégsem ezekre a trükkökre emlékszik vissza szívesen a nagyérdemű. Manapság már a legnagyobb közhelynek számít a Mátrix „golyóidő” névre hallgató jelenetsorának sokadik elsütése, ráadásul a számítógéppel készült hadseregektől sem rémül meg a közönség. Ennél sokkal nagyobb hatást gyakorolnak az indiai nézőkre az olyan kreatív jelenetek, mint amilyenekkel az Om Shanti Om-ban találkozhattak.
A leghíresebb ezek közül Deepika Padukone 2007 óta legendává nemesedett betétdala, amiben a fiatal színésznő kék fal előtt felvett produkcióját utólag montírozták össze régi, 70-es évekbeli filmekből kiragadott filmrészletekkel. A végeredmény annyira meggyőző lett, hogy az Indián kívüli nézők számára nem is biztos, hogy feltétlenül feltűnik a trükk. Deepika interakciói a harminc évvel korábbi sztárokkal még a gyakorlott szem számára is meggyőzőek, ahogyan a régi felvételek restaurálása is bámulatos eredménnyel zárult. Természetesen nem volt olcsó mulatság ezt tető alá hozni, de minden centet megért, mert céhes mintadarabként jó hírét keltette Bollywoodnak külföldön is. A film összes effektusát Shahrukh Khan saját, Red Chillies FX névre hallgató effektus-istállója jegyzi, amit azóta széles körben tartanak a leginnovatívabb cégnek a szakmában. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy fontos szereplőnek számítanak a piacon. A Red Chillies csak SRK saját filmjeihez (Don, Main Hoon Na, Chak De India!) készít effektusokat és jelenlegi helyzetében, újabb részlegek nyitása nélkül nem teheti meg azt, hogy egyéb rendeléseket vállaljon el. A többi bollywoodi film speciális effektjeit sajnos futószalagon, művészi látásmód nélkül szállítják a különböző, többségében külföldi tulajdonban lévő cégek. Az azonban bíztató jel, hogy nemrégiben egyéb nyelvterületeken, így a tamil nyelvű filmekben is megjelentek kisebb trükkök, amiket lelkes alkotóik előszeretettel töltenek fel közösségi videomegosztó oldalakra. Munkáik színvonala nem feltétlenül haladja meg a fősodorbeli filmekben láthatókét, de elért eredményeik mindenféleképpen figyelemreméltóak.
Bollywood és a filmes speciális effektusok kapcsolatának történetében a legújabb mérföldkőnek Harry Baweja Love Story 2050 című sci-fi-je számít. A film sem anyagilag, sem szakmailag nem hozta a várt eredményeket, de extravagáns technikai megoldásaival még így is joggal tarthat igényt a nézők figyelmére. A film közel száz számítógépes beavatkozást igénylő snittjét a legendás Weta Digital (a Gyűrűk ura speciális effektjeit készítő cég) szállította, a többi jelenet megvalósításának feladatát pedig kisebb helyi cégek között osztották ki. Ahogyan az várható volt, az új-zélandi cég rutinból hozta a korábbi munkáikra jellemző fotorealisztikus tökélyt, de ennél jóval meglepőbb az, hogy az indiai cégek munkája is felnőtt ehhez a szinthez (kivétel a tengerparti ingatlan megjelenítése). Csupán a forgatás során követtek el néhány apróbb hibát az alkotók. A motoros üldözés bluescreen előtt felvett részeinél ugyanis jobb lett volna, ha egy kicsit több fényforrással világítják meg a színészeiket, mert a végeredményen érzékelhetőbb lenne, hogy éppen neonfényeket visszaverő felhőkarcolók között száguldoznak. Persze ez már szőrszálhasogatás a részemről, de ez a kis baki jól példázza, hogy milyen következményekkel járhat, ha a forgatást végző és az utómunkát jegyző stáb között nincs szoros együttműködés. A futurisztikus városkép háromdimenziós megjelenítése ennek ellenére vérprofi munka, bármelyik amerikai szuperprodukcióban megállná a helyét.
Hollywoodban lázas keresés után úgy tűnik, hogy a 3D-s film felélesztésében találták meg a látványfilm túlélésének szent grálját. A bollywoodi filmeseknek viszont egyelőre be kell érniük azokkal a megoldásokkal, amelyek a 90-es évek végének amerikai sikerfilmjeit vonzóvá tették. Innen, Kelet-Európából nézve még így is irigylésreméltó az, hogy a sokak által lenézett indiai filmgyártás mennyire nyitott az ilyen jellegű újításokra. Ők már tudnak valamit.
